A minap láttam egy válogatást az interneten gyerekkorunk kedvenc játékaiból. Egy lelkes újságíró összegyűjtötte, hogy mivel játszottak azok a gyerekek – köztük a férjem és én is –, akik egy olyan világban nőttek fel, ahol még nem volt mindenkinek okostelefonja, számítógépe, és egy egyszerű kvarcjáték is igazi ritkaságnak számított. Biztosan a tulajdonosa köré gyűlt mindenki a nagy szünetben, egészen addig, amíg az osztályfőnök el nem vette a játékot a gazdájától.
Ennek kapcsán a férjemmel nagyon sokat beszélgettünk a gyerekkorunkról, és megállapítottuk, hogy szinte ugyanazok a játékok voltak meg mindkettőnknek és ugyanazokért a mesékért rajongtunk. Ez is mutatja, hogy mennyire hasonló a személyiségünk. Valószínűleg gyerekként a legjobb barátok lettünk volna, ahogy most házastársakként is azok vagyunk.
Eszembe jutottak a saját játékaim, és felhívtam anyukámat, hogy megvannak-e még, mert szeretném elhozni őket Ádámnak és Boginak, a mindjárt iskolás ikreimnek. Nekik már teljesen más elképzelésük van a játékokról, mint anno nekünk voltak. Valószínűnek tartom, hogy unalmasnak találják majd az én építőjátékomat, vagy az üveggolyó gyűjteményemet, de valamiért mégis szeretném, hogy legalább a kezükbe fogjanak valami régimódi, klasszikus játékot. A felhúzható, lemez békát szerintem mindketten imádni fogják, ahogy a torpedót is.
Anyu azt mondta, hogy évekkel ezelőtt felvitte a padlásra a játékaimat és azóta nem látta őket, de menjek át, és vigyem el nyugodtan, amit csak akarok, így kocsiba pattantam és átmentem a szülői házhoz, hogy magamhoz vegyem gyerekkorom mementóit.
A padlás ugyanolyan utálatos volt, mint harminc évvel ezelőtt. Emlékszem, egyszer nagyon bátor akartam lenni, és ott bújtam el, amikor a testvéreimmel bújócskáztunk. Ennek az lett a vége, hogy elaludtam egy régi heverőn és az egész család engem keresett egy álló estén keresztül. Senki nem gondolta, hogy a padláson bújtam el (mi több, el is aludtam ott), mert köztudomású volt, hogy utálom a helyet, és ha egy mód volt rá, a közelébe sem megyek.
Most is viszolyogtam a poros félhomálytól, és a lehető leggyorsabban távozni akartam a játékkal teli dobozzal. Megemeltem a dobozt, aminek az alja azzal a lendülettel kiszakadt, és a játékok (maradványai) egy egércsalád társaságában a lábamon landoltak. Hatalmasat sikítottam, utána egy kis nőies szitkozódás következett, majd egy „Utálom ezt a hülye padlást!” felkiáltás kíséretében lecsattogtam a lépcsőn.
A padlás lakóközössége ugyan mély benyomást tett rám, de közel sem volt akkora a hatásuk, mint annak, hogy a gyerekkori játékaim megsemmisültek, nem tudom megmutatni Boginak és Ádámnak, hogy anya mivel játszott, amikor kicsi volt. Nem tudom a kezükbe adni a moncsicsit, és nem fogunk játszani a Gazdálkodj okosan!-nal sem.
Borzasztóan csalódott voltam, de nem az a típus vagyok, aki ilyenkor beletörődik és feladja.
Leginkább a sokféle építőjátékot sajnáltam, amelyekért rajongtam kislány koromban. Az építőjáték volt anyám csodafegyvere. Ha akart néhány nyugodt órát, akkor lerakott engem meg egy doboz építőjátékot a sarokba, és órákkal később is megtalált ugyanott.
Az én gyerekeim alig ismerik ezeket a játékokat, pedig biztos vannak modern verziók is. Gyorsan rákerestem a neten, és több oldalnyi építőjátékot találtam egy webshopban. Ezek szerint még mindig népszerűek!
Rendeltem lányos, Hello Kittys verziót Boginak, és fiús, autóépítő szettet Ádámnak, de előre tudom, hogy Ádám játszik majd a Hello Kittys verzióval és Bogi rakja össze a csoda rally autót a fém alkatrészekből. A játékokat személyes átvétellel rendeltem meg, mivel a webshopnak van mintaboltja a közeli településen, ahol dolgozom. Ráérek a helyszínen készpénzben fizetni a vételárat és így a futár költségét is megspórolhatom.
Már nincs messze a gyerekek születésnapja, alig várom, hogy odaadhassam nekik az interneten rendelt építőjátékokat!