A halál mindig megrendítő és fájdalmas. A halál az élet része – mondják. És úgy is van egészen addig, amíg nem a közelünkben tevékenykedik.

Nincsenek magyarázatok, miértek, csak tény van: meghalt... Egyszer azt mondta valaki: egy embert sokkal nehezebb úgy elveszíteni, ha tudod, hogy él és már soha többé nem láthatod, mintha tudod, hogy meghalt és bele kell törődni. Ebben lehet valami igazság, de azt senki nem mondta, hogyan kell kezelni a helyzetet, ha kétszer veszítesz el valakit. Kétszer temeted el, kétszer siratod meg, kétszer szenveded végig. A búcsúzás fájdalmas, a búcsú kitép egy darabot a lelkünkből és be nem gyógyuló hegek maradnak.

Szerettem!

Szükségem volt rá, mindent megkaptam Tőle, amit egy Nő, Férfitól megkaphat. Napról-napra többet. Nem nagy dicsőség szeretőnek lenni, de annál élvezetesebb. Házasok voltunk akkor még mindketten. Aztán már nem tudom pontosan, hogyan is történt, de egyszer csak ott találtuk magukat egymás karjaiban, boldogan, kívánatosan és szerelmesen. Fantasztikus időszak volt, boldog voltam és egyre több kellet. Neki is több kellett, eszelősen ragaszkodtunk egymáshoz, de közben mindenki hazament a saját családjához. Szeretők voltunk, talán ettől volt sokkal édesebb és szenvedélyesebb a dolog. Megbeszéltük, mindenki elmond otthon mindent, és felrúgva eddigi unalmas életünket, együtt folytatjuk tovább. Én nem meséltem el a férjemnek, csak közöltem, el akarok válni. Ő elmesélte a feleségének, aminek az lett a következménye, hogy megállapodtak. Nem költöznek külön, mert mit szólnak a rokonok, kollégák, akárki, bárki – mindenki éli a saját életét egymás mellett, külön. Ebbe csak azt nem kalkulálták bele, hogy nekem ez nem fog tetszeni. Mikor elmondta, mit beszéltek otthon, a kapcsolatunknak vége lett azonnal, és én összetörve, atomokra hullva botorkáltam haza. A szakítás nem tartott hosszú ideig, bebizonyosodott, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, és hamarosan ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Sokkal szenvedélyesebben és intenzívebben éltük titkos szerelmi életünket, mert pontosan tudtuk mindketten, nem fog sokáig tartani. Minden nap együtt, minden percben, amikor csak lehetett, és este ki-ki a saját családjához ment haza. Borzalmas, boldogságos időszak volt, de ez is, mint minden, kiderült, és akkor már nem lehetett tovább húzni. Végleg véget kellett vetni a kapcsolatnak. Fájdalmas elválás volt, de bele kellett törődni. Hosszú ideig naponta azzal az érzéssel indultam el otthonról, hogy talán épp itt áll a házunk előtt valahol és kukucskál, mert szokása volt. A mai napig, ha látok egy olyan autót, amilyen az övé volt, a torkomban dobog a szívem: talán Ő az, de az utolsó szakításunk óta soha többé nem láttam. Hosszú csendbe burkolózó évek után megtaláltam a regisztrációját az iwiwen. Néha, amikor nagyon fájt az élet, megnéztem, mikor járt fent utoljára, és azzal vigasztaltam magam, rendeződött az élete és boldog a családjával. Egyre kevesebbet gondoltam rá, csak néha álmodtam vele. Egy ilyen álom után, mikor patakokban folyt rólam az izzadság, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy írok neki. El is kezdtem, aztán kitöröltem, újra írtam, és mindent, amit lehetett, igyekeztem a szemére vetni. Olyan dolgokat is, amihez igazából semmi köze nem volt, hisz hosszú évekkel az után történt, hogy utoljára láttam, de becsapottnak, megalázottnak és cserbenhagyottnak éreztem magam. Kellett valaki, akit hibáztatni lehet. Ha annak idején nem gyáva és fel meri vállalni a következményeket, ha nem fél attól, hogy a felesége öngyilkos lesz, ha nem számít a közvélemény, gyönyörű közös életünk lehetett volna. Természetesen nem küldtem el, nem volt jogom felbolygatni a múltat.

Tegnap délelőtt csörög a telefonom. Egy nagyon kedves barátnőm hívott, akit imádok. Boldogan kaptam fel a telefont, mert annyira örültem a hívásának, és már nagyon régen beszéltünk. - Szia, nincs már meg az otthoni vonalas telefonod? - Már régen kiköttetem, nem mondtam? - De, lehet. Olvastad az iwiwen? Hétfőn délután meghalt… Nem tudom, mit mondott még azután, már nem hallottam semmit. Nem hallottam, nem láttam, egyöntetű fájdalmas seb volt a testem, vérző, lüktető, vibráló, öklendező, szorító fájdalom. Dolgoztam, vagyis az ujjaim... A gondolataim, ismerős, ijesztő terepen rohangáltak. Vád, értetlenség, fájdalom, kín, gyász, veszteség, világvége. Másodszorra is elveszítettem – örökre és visszavonhatatlanul. Nem búcsúztam el Tőle, és már nem is tehetem. Nem írhatok neki vádló leveleket, már nem várhatom, hogy valaha meghallom a hangját. Már nem tudom meg, hogyan élt nélkülem. Nem mehetek el a temetésére, nem vihetek egy szál virágot, és nem sírhatom ki magamból a fájdalmat. Elveszíteni valakit kétszer végleg, elmondhatatlan érzés.

Nincsenek szavak, csak könnyektől vörös szem, akadozó légzés, valami szorító, szúró fájdalom a mellkasban, ijesztő csend, végtelen üresség, és kínzó, véget nem érő hiány.

Cz. K.